Pisztrángos túra

Aznap reggel még megnéztem az aktuális időjárás-jelentést az interneten, hogy érdemes-e nekivágni a Visegrád-Pisztrángos túrának. Nem volt túl biztató, de kicsivel jobbnak tűnt, mint az előző napok depressziós, őszi, vizes-nyálkás hangulata.

Elindultunk, szerencsére nem kellett túl korán kezdeni, az azért is volt jó, mert reggel még nem igen mutatkozott a nap. Később viszont megörvendeztetett bennünket szép fénypászmákkal, ahogy egyre jobban közeledtünk a cél felé. Le is álltunk, hogy meg tudjuk örökíteni a beeső napsütésben pompázó őszi színeket, apró, zöld mohaágyból kinövő gombákat is.

Odaérve a célhoz, némelyek – elvetemült pecások – leálltak kifogni az aznapi vagy még a másnapi pisztrángadagot is. Jó volt a kapás, úgy tűnt érkezésünk előtt telepítettek pár tíz kilót a tóba. Nem baj, mert az, aki szereti a halat, a pecázást legalább elégedetten mehetett haza.

Többen bevetettük magunkat az erdőbe vagy az út széléről csodáltuk az igazán szép, a napsütésben ragyogó színeket. Az erdőben is el lehetett kapni szép részleteket, vagy a földön kúszva-mászva vagy állványról megcélozva.

Bár, igazán közös program – az ebéden kívül – nem volt, mégis jó volt látni lépten-nyomon az ismerős arcokat, drukkolni az összpontosító klubtársaknak a sikeres expóhoz.

Az ebéd olyan volt, amilyen, nekem személy szerint hiányérzetem volt, de rosszabb is lehetett volna. A Kristóf családdal ültem egy asztalnál, István igazán jó étvággyal betermelte a saját fokhagymás lazacán kívül még Matyi mandulás halát is. J

Jó volt látni Gyula gyerekeit milyen lelkesen fotóznak, fedeznek fel egy-két érdekességet az erdei séták alatt.

Kellemesen elfáradva indultunk haza a nap végén, örültem, hogy ott lehettem, a táj szépsége miatt azt hiszem, újra ellátogatok majd még.

A fotókat látva, talán visszaidézik az általam leírtakat.

Zsóka